13. rész

Heey, itt vagyok a következő résszel!
És igen, így van... viszont nem tudtam befejezni szomorúra :D
Remélem tetszeni fog :
U.i: Remélem látjátok Hazza kezét ;)

xoxo Lora   

Harry:

Mind tudtuk, hogy eljön ez a pillanat, de sajnos az idő túl gyorsan szaladt, gyorsabban, mint mi azt szerettük volna. Az élet néha olyan kegyetlen, és nem tudsz mit csinálni, mint tenni , amit az megkövetel tőled.

Megismersz pár embert, akikkel sok időt töltesz együtt, frissek lesznek az élmények, melyet együtt éltek át, és lassan, de biztosan közelebb érzed magadhoz őket, mint azokat, akiket otthon hagytál. Mikor közeleg a búcsú napja nem tudsz másra gondolni, minthogy arra, hogy nem akarsz elmenni talán sose. Igyekszel kiélvezni az utolsó együtt töltött napokat, s végül órákat, majd az utolsó percek lesznek számodra a legfontosabbak. Annyi minden történt, oly’ sok minden van, amit mondani szeretnél, mégis, mikor arra kerül a sor, szótlanul nézed, ahogy a barátaid elmennek, mikor menniük kell. Kezet fogsz velük, vállukat veregeted, de nem szólsz semmit. Nincsenek itt megfelelő szavak.

4-en maradtunk. Leo, Chad, Niall és én. És én vagyok a következő, akinek mennie kell.

- Leo, szörnyen örülök, hogy megismerhettelek. De komolyan. Unalmas lett volna nélküled – vigyorogtam rá, s a kezemet nyújtottam ki, de nem törődve vele szorosan megölelt.

- Basszus, Hazza, ne menj már el. Maradj itt – szorított, én pedig nevetve veregettem a vállát.

- Hiányozni fogsz, haver – mosolyogtam, s lassan elhúzódtam tőle.

- Te is nekem, te is nekem – szipogott drámaian, én meg csak nevettem rajta.

- Chad, nélküled ez nem is sikerült volna. Igazán hálás vagyok, hogy általad megismertem ezeket a fantasztikus embereket. De komolyan – mosolyogtam szomorúan, s szorosan megöleltem, amit viszonzott is, csak hát pár bordámat, valamint a gerincemet szerintem sikeresen eltörte.

- Harry, nagyon örülök, hogy eljöttél ide. Hatalmas élmény volt – nézett mélyen a szemembe. – Ahogy mondod – bólintottam komolyan, majd nehéz szívvel Niallhoz fordultam, aki még sikeresen tartotta magát.

- Pfh, nem is tudom, mit kéne mondanom – szántottam végig a hajamon idegesen, elhúzott szájjal. Keserűen elmosolyodott, s közelebb lépett.

- Semmit – rázta a fejét, s ajkait az enyémre simította. Egyből átfontam a derekát, s arra gondoltam, ez az utolsó csókunk, nem lesz több. Utoljára ölelem a derekát magamhoz, utolsó alkalommal simítok végig a nyelvemmel az ajkán bejutásért könyörögve, ez az utolsó, hogy ilyen közel van hozzám.

- Szeretlek, Niall, jobban, mint azt el tudnád hinni – suttogtam egy cm-t távolodva el tőle. Hiába szerettük egymást igazán, a távolság nagy volt köztünk. Igazán necces lenne, ha minden héten meg kéne oldani a látogatást, így közös megegyezés alapján felbontjuk a kapcsolatot, és csupán barátok maradunk. Semmi több. Hívhatjuk egymást hajnalok hajnalán, de felesleges a szívünket fájdítani, s hagyni, hogy a kétségek felemésszenek, miszerint a másik valaki mással van éppen. Valaki sokkal jobbal és elérhetőbbel.

- Én is téged, Harry, igazán – temette az arcát a nyakamba, nekem pedig eszembe ötlött, hogy mi mindent halasztottunk el: nem feküdtünk le egymással például. Persze ez nem nagy baj, elvégre a mi kapcsolatunk az érzelmekre épült inkább, mégis szívesen megtettem volna vele, hisz csodálatos a teste is, akárcsak a jelleme.

- Hiányozni fogsz – suttogtam halkan, s éreztem, ahogy egy szemtelen könnycsepp kicsordul, bármennyire is erős akartam maradni.

- Azt hiszem, sose foglak elfelejteni. Te voltál az első nagy szerelmem, a legelső az életemben – mondta, de az ő hangja is néha meg-megremegett, így biztos lettem benne, hogy ő sem bírja teljesen könnyek nélkül. Ha lehetett, még szorosabban öleltem magamhoz, szorosan összezártam a szemem, nem akartam tudomást venni a külvilágról.

- Indulnod kell, Harry. Itt az idő – tette a vállamra a kezét Chad, hangja gyászos volt, de lehetett érezni rajta, hogy a torka el volt szorulva.

- Ha tehetném, örökre maradnék – suttogtam utoljára, s nyomtam egy édes csókot Niall nyakára, hisz tudtam, hogy mennyire imádja, majd megfogtam a táskám, s egy szó nélkül lesiettem a taxihoz, mely az állomásra visz. Nem néztem hátra. Kénytelen voltam magam mögött hagyni ezt a két hetet, a srácokat, Niallt, akit igazán szerettem. De nem tudtam mit tenni. Várt otthon a családom, anya és a nővérem, ahogy neki is Írországban volt mindene.

Mikor sok-sok idő múlva ismét otthon voltam, átesve a köszönésen és egyebeken, szomorúan dőltem rá az ágyra.  Nem találtam férfiasnak a sírást, de a könnyek folytak az arcomon, nem tudtam ellene semmit se tenni. Némán néztem a telefonomra, azon gondolkoztam, hogy vajon felhívjam- e Niallt, de végül nem tettem. Minek nehezebbé tenni ezt? Így egy szimpla üzenettel szolgáltam neki.

„Itthon vagyok, minden rendben. Sose feledlek, xx Hazza” – mindössze ennyi volt. Nem válaszolt az üzenetre, amit megértettem. És nem éreztem magam rosszul. Megismertem a szerelmemet, az egyetlent, és most vége van. Nincs tovább, ennyi volt.

Anyáéknak nem mondtam. Minek? Már úgyis tárgytalan az egész. Éltem tovább az életem, és nem hatott meg az iskolában lévő lányok imádata, rajongása. Nem érdekelt semmi és senki. Nem voltam többé szerelmes. Mivel? A szívem Niallnél maradt.

***
Indultam az X-Faktorban. Úgy éreztem, ennyit megérdemel a  múlt. Bár fájt, azóta a két hét óta nem énekeltem sose, csak az volt bennem, mikor Niallal zenéltünk a fiúknak. Annak már több, mint két éve.

Nem igazán láttam esélyt a továbbjutásra. Számtalan tehetséges énekes volt ott, akik ezerszer jobbak voltam nálam, így nem is igazán reménykedtem. Minden esetre odaálltam, végigcsináltam, majd vártam az „ítéletet”. Ott voltam a színpadon, nem láttam és nem is hallottam. Sokan voltunk, s ahogy sorolták a neveket, az enyém valahogy sehogy sem akart kicsúszni az illető száján. Tudtam, hogy nem fogok továbbjutni, mégis egész rosszul esett, hogy nem sikerült. Úgy éreztem, ezzel Niall emlékét sértem meg. Az utolsó percekben mondták, hogy még ne menjek el. Szóltak, hogy menjek vissza a színpadra, ahol négy sráccal találtam szemben magam. Egy kedvesnek tűnő barna hajúval, egy sráccal, akivel véletlen összeütköztem a mosdóban, egy sötét hajú fiú, majd egy szőke. A szívem összeszorult. Nem is néztem rájuk többet, beálltam a sötét hajú mellé, fájt, hogy ennyi minden emlékeztet a múltra.

Valami hihetetlen volt, ahogy mondták, hogy folytathatjuk a versenyt, elégedettséggel töltött el, hogy így alakult, éreztem némi megfelelési kényszert, új dolognak számított az, hogy bandában kell dolgoznunk, de attól függetlenül, hogy sose találkoztunk korábban, egymás nyakába ugrottunk, hitetlenül, ám boldogan.

- Harry!? – hallottam meg a két éve hallott hangot az ölelés végén, mire döbbenten pattantak ki a szemeim.

- Niall!? Hogy a fenébe kerülsz ide? – néztem döbbenten, a többi srác meg értetlenül nézett ránk.

- Ti ismeritek egymást? – kérdezte a hollóhajú, mire bólintottunk.

- Még régről – motyogta Niall, én pedig bólintottam, bár nem tudtuk megbeszélni ezt az egészet, hisz ismerkedni kellett. Mégis, a nap végén sikerült sort keríteni a beszélgetésre.

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem félrevonva egy folyosón.

- Gondoltam megpróbálom – vont vállat zavartan, még mindig nem hitt a szemének.

- Én szintén. Jesszusom, azt se tudom mit mondjak – ráztam a fejem, és végignézve rajta, láttam, hogy elég sokat változott. Ha lehet, még helyesebb lett. Nőtt is, noha még mindig magasabb voltam nála, nem tűnt úgy, mint aki mostanában sokat mosolygott.

- Én se, ha ez megnyugtat – húzta el a száját. – Tény, hogy elég kínos helyzet – szántott végig a haján idegesen.

- És mi történt veled a elmúlt két évben? – kérdeztem.

- Semmi – mondta, s ezzel egy ideig meg is szűnt a kommunikáció köztünk. Csend állt be közénk, kínos volt. Nem tudtam mit mondhatnék, minden eszembe jutott, az összes program ott Chadnél. A találkozás, az első balesetek, mikor már sejtettem, hogy kezdek többet érezni iránta, mint kéne, az első konfliktus, mikor félreértettük egymást, a zenélések, a bohóckodások, a tó...s végül az az este, mikor kint hajókáztunk. S a búcsú, amit idáig igyekeztem kizárni az elmémből. Egy percig se változtak az érzéseim iránta, de sejtettem, hogy ő nem így van ezzel.

- Fel merjem tenni a kérdést, hogy most mi legyen? – nézett elhúzott szájjal a szemembe.

- Ha tudnék erre válaszolni, megtenném. Te mit mondasz? – kérdeztem, de ő csak megvonta a vállát.

- Ha tudnám esetleg, hogy mit érzel vagy hasonló, mit gondolsz most, én is okosabb lennék – felelt kicsit ellenségesen. Védekezően felemeltem a kezem, nem értem miért támadt rám.

- Most miért támadsz? – néztem rá kérdőn, mire egy idegeset sóhajtott.

- Bocs. Csak kiakaszt a helyzet. Két év után találkozunk...és minden felborul – csóválta meg a fejét idegesen.

- Ne haragudj – hajtottam le a fejem kissé csalódottan.

- Nem mondtam, hogy rossz, hogy rossz, hogy látlak, csak...épp sikerült felejtenem, most pedig minden előjött. – Megértően bólintottam, megértettem.

- Értem. Viszont a kezdetleges bandánknak nem tenne jót, ha feszültség lenne köztünk vagy valami – mondtam összehúzva a szemöldököm.

- Tudom. De őszintén megmondva, hiányzik az a két hét. És Te is hiányoztál – mondta halvány, szomorú mosollyal.

- Milyen értelemben? – néztem rá kérdőn, tisztázni akartam, hogy mi is a helyzet köztünk.

- Megismertelek, beléd szerettem, most pedig itt vagyunk két év után. Az utolsó kettő között nem volt más – mondta nemtörődöm stílusban, én pedig megdöbbentem.

- Még mindig ugyanúgy érzel? – Hitetlen voltam, nem voltam képes ezt elhinni.

- Valami olyasmi.

- Szent Ég! – nevettem fel hitetlenül, s átfogva a derekát megtettem, amire két évig nem volt lehetőségem.

- Én is – mosolyogtam, s ismételten birtokba vettem azokat az ajkakat, amiket már oly’ rég akartam. Egyből elmélyítette, s a hajamba túrt, mint régen.

- El se hiszem – vált el tőlem csillogó szemekkel, újra mosolygott, mint régen. Lágyan a folyosó falának döntöttem, s nem voltam rest újra megcsókolni gyengéden. Éreztem, hogy rezeg a zsebem, gondoltam, menni kell, hisz anya hív.

- Ahogy megbeszéltük, nálam hamarosan találkozunk. Vigyázz magadra, este felhívlak – suttogtam, s a szemébe nézve megcsókoltam.

- Rendben, ölelt még meg szorosan, s kimenve együtt anyu feé vettem az irányt. Boldog voltam. Végre ismét azzal lehetek, akit 2 év után se felejtettem el. Ez pedig hihetetlen.